Vége egy viszonylag stresszes napnak, elhagyom az irodát.

Kilépek a hidegbe.

Fáradt vagyok, de az elfogyasztott kávéktól valahol mélyen a mellkasomban a szívem üti a tamtamot. Állok a metrón, egybeolvadok a tömeggel, bár közeledik a karácsony, de mosolynak nyoma sincs, fáradt arcok, fakó ruhák, néma közöny. El akarok intézni egy apróságot, kártya kell egy könyvtárba. Ódivatú, de a könyvek megnyugtatnak, a könyvtár csöndje mindig gyógyító nyugalom. Ahogy ülök az ügyintézővel szemben, kifújom a levegőt, megkönnyebbülök, legalább ma is történik valami pozitívum.

„Bocs, de nincs itt a lakcímkártyád.”

Csatt.

Nincs lakcímkártya, nincs könyvtárkártya.

Kilépek a hidegbe.

Pozitívum sztornó. Sebaj, van itt egy könyvesbolt, ahol el tudok használni pár utalványt. Betérek, fél óra válogatás után két Stephen King könyvvel a hónom alatt végigállom a még fél órás sort.

„Bocs, de ezt az utalványt december 1-től nem fogadhatjuk el.”

Újabb csatt. Visszarakom a könyveket, kp most épp nincs nálam, a kártyámon meg másra szánom a pénzt. 2-0 a szar napnak, és még nincs vége.

Kilépek a hidegbe.

Leballagok az aluljáróba, ahol jegyet akarok venni a villamosra. Egy hajléktalan odaugrik hozzám, „főnök, nincs egy kis apród”, rázom a fejem, még ez is. Ahogy fizetek az automatánál, látom, hogy a kezét dörzsöli.

Iszonyatos égés tölt el, belülről, gigantikus hullámokban. Mit képzelsz, te paraszt? Szar a napod, mert nincs könyvtárkártya és Stephen King? Mi a következő, nincs fahéj a latte macchiatón?

Van kesztyűd, van otthonod, bár kilépsz a hidegbe, de nem ott élsz. Rosszul érezted magad, mert potyára mentél egy órát, meg kétszer csattantál, ami csak csipcsupcsatt ahhoz képest, ahogy a melletted álló mindennap csattan.

Kitúrok a tárcámból egy kétszázast, odamegyek az emberhez és a kezébe adom.

„Köszönöm uram”

Még mindig szégyellem magam, amiért rossznak éreztem a napom. Egy picit jobb lett ugyan, de még mindig szégyellem magam.

Tinipár ér a mozgólépcsőre, látszik, hogy első randi, a témákból MÁR kifogytak, a smárolásnál MÉG nem tartanak, fel kéne jutni a felszínre. Sajnos jön most 20 másodperc, amikor kötött pályán mozognak.

A lány előkapja a telefonját, veszettül nyomkodja, a srác nem látja miért, de jobb is, mert csak az appok listáját pörgeti mint egyszeri vásáros dagigyereket a körhintán.

Még húsz méter.

A srác feszít, nagyon magabiztosan néz (fejben épp lejátssza az Amerikai pite végét, de ott nincs mozgólépcső), bámulja a plakátokat.

Még tíz méter.

- Lesz Prodigy!

- Jaja...

Még öt méter. 

- Ismered?

- Hát csak az ismertebb számokat...

Nincs több méter.

Fiú:     Hát, tudod, én csak…ilyen...ilyen különleges könyveket olvasok…

Lány:  Tényleg?

Fiú:     Igen, ilyen…sport, focis…meg serlokkhómsz…

Lány:   Olyan okos vagy!!

Csók a lépcső aljáig.

Nem láttam, de hiányzik

Nem szóltam, de visszhangzik

Nem gyulladt, de világlik

Nem lesz meg mi hibádzik.

Süt rám a hold, fehér, üres tányér,

Körbevesznek fák, tucat néma árnyék,

Látom magam, hol volt, hol nem volt,

Botor, riadt fiú az erdőben elkóborolt.

Rejtélyes küzdelem, szélfútta dráma,

Ki borít rám árnyat, ki dönt magába.

Győzelmük ára lelkem kusza magánya,

Nem lesznek sose az eltévedt fiú királya.

Tűnőben a tányér és a halk kétely,

Nem cimborálok az erdő sötétjével,

Napfény tölti meg a mélabús tájat,

Új napja virrad a szabadságnak!

Minden reggel ugyanaz a látvány fogad a buszmegállóban. Bekapcsolom a „Lejátszás” gombot, elindul a felvétel, megjelennek a szereplők. A dundi kisgyerek, akinek hátizsákpántja sokkal hosszabb a kelleténél, a hátizsák alja combjának hátsó felét verdesi. Nem érdekli, kicsit természetellenes járásával körbekacsázik a megállóban, visszatér a menetrend elé, ahol egy előre meghatározott sorrendben végig ütögeti a táblákat. A tréningnadrág közben felemelkedik, kivillan a rózsaszín zokni és a túlméretezett bakancs. Kalácsképén sajnos nem sok értelem tükröződik, szeme villog, de nem csillan benne a felismerés. Sapka nincs, hideg van, nem zavarja. Egészen addig nyugodtan táncolja körbe a menetrendes oszlopot, míg ideges mordulás nem hallatszik a háttérben. Édesanyja az, le se tagadhatná, a vonásokat mintha ugyanaz az égi festő húzta volna. Gondterhelt arccal néz fiacskájára, még egy utolsó slukkot szív a cigarettából, majd fellép a begördülő buszra. Dundi rohan, táskája a combján pattog, majd a mama mellé ülve indul a reggeli hacacáré. Hogy miről üvöltöznek, nem tudhatom, a busz elindul, és soha nem is fogom megtudni.

A háttérben hallom a csoszi lépteket, oda se kell néznem, hogy tudjam, megjött a Néni és a Bácsi. Mindennap szigorúan ugyanabban az időben, egymásba karolva sétálnak a megszokott útvonalon, elhagyva a buszmegállót az átkelő felé. Lépteiket 50 - 60, ki tudja hány együtt töltött év csiszolta össze, és bár a test gyengül, egymás iránti szeretetük a ráncokon keresztül is a napvilágra tör. Amint elhaladnak, kolléganőm száját menetrendszerűen elhagyja egy hosszú „óóóó”, csodálattal és reménnyel vegyítve, hogy egy napon ezt ő is megélheti.  Néni és Bácsi átkelnek a zebrán, holnap folytatjuk.

Begördül a buszom, felszállok én is. Arra gondolok, hogy a bevásárlóközpont mellett, a padok egyikén ülhet valaki, akinek én is a reggeli tánc része vagyok.

Beszáll a nagydarab srác, előveszi a könyvét, elindul a busz.

Jöhet a következő!   

ODJ nem lemezlovasként kezdte. Először egy multi EMEA régiójában volt IT szapport, de amikor egy CSR meetingen a PR-os úgy briefelte, hogy az kivitelezhetetlen, ráborította az asztalt. Ekkor lett végleg elege az SSC-ből, és inkább elment a Balatonra vendéglátózni, később meg DJ-nek. Mivel eredetileg Ottó volt, így lett Ottó DJ, azaz ODJ. Amikor megszaladt a szekér, rezidens lett Siófokon, a szezon végén pedig Pesten kötött ki a B7-ben. Jobban is keresett, mint korábban, így végre kiélhette a minőségi gyorskaják iránti kattanását. 

A barátnőjével is flamó közben jött össze, amikor a W35-ben békésen fogyasztotta a rendelt BBQ szendvicset. Jucy műkörmös volt, de szeretett volna saját szépségszalont, és bukott a hárombetűs pasikra. Nagy álma volt találkozni ATB-vel, még a korábbi pasiját, Atit is A.T.I.-nak könyvelte, és ebbe a vonalba nagyon  illett ODJ. Gizdán adta, nyakizom megvolt, meg a három betű, össze is jöttek. Mindketten titokban buktak a RHCP-re, CSI fanok voltak, és találkoztak DMC-vel egy RIO VIP bulin. Kell több a boldogsághoz? Ráadásul ODJ volt az első, aki nem túráztatta magát azon, hogy Jucy nevéből hiányzik egy "i", amit Jucy soha nem is értett, hiszen ő csak a Jucit akarta felpimpelni egy "y"-nal a végén.

MEG Jucy barátnője volt nem titkolt énekesi ambíciókkal, egyszer tovább is jutott az X-Faktor válogatón, de a mentorházba már nem jutott be, szerinte az elfogult, begyepesedett zsűri hibájából, akik nem érezték azt a hűvösen funky-jazz vonalat, amit a Britney-s felhang mellé csepegtetett egy Evanescence számba. A suttyók. Viszont amikor Jucy összejött ODJ-vel, érezte, hogy ez a találkozás az ő karrierjét is fellendítheti. Be is fűzte ODJ-t egy A38 bulin, így már csak egy MC kellett a dream teambe. Meg is találták BAS-t, aki egy időben a TNT vokalistája volt, de már szeretett volna alanyi jogon is villantani. Mivel a bolygók szerencsés együttállásából megszületett a trió, fel is vették közös dalukat, amely a "Honey Te drága" címet kapta. Lelkesen el is küldték számos rádiónak, DJ-nek és bloggernek, de senki nem akarta nyomatni, és nem értették, miért. 

BAS ODJ feat. MEG: Honey Te Drága

Gyerekkorom legszebb emlékei tartoznak a rongyosra nézett Bud Spencer - Terence Hill filmek.

Annyiszor el lehetne még mondani az eddig ismerteket róluk, hogy úszóként kezdték, eredeti nevük Mario Girotti és Carlo Pedersoli, stb-stb. Ezt minden rajongó tudja, ezért inkább arról ejtenék pár szót, nekem mit jelentenek: 

- a krav maga edzést, ahol az oktató elmondta, hogy életében egyszer sikerült úgy pofont elkapnia, ahogy a jó Bud mindig teszi, pedig évtizedek óta a harcművészet az élete

- a bőséges vacsorára rászuszakolt "Vaníliát sok habbal! Serkenti az emésztést."

- a minden munkahelyen legalább egy kollégánál kötelező "Kincs, ami nincs" betétdalt

- póker közben elmondani, hogy a "Játék nem játék"

- kocsmában megkérdezni, "Hogy bírod a piát?" 

- a távozó munkatársért: "Kár érte, kiváló ügynök volt"

- minden "Ez hagymás bab?" kérdésre rávágni: "Nem, krumplis hal."

- hogy korosztálytól függetlenül szinte bárhol bele lehet keveredni olyan beszélgetésbe, ahol csak aranyköpések röpködnek

És tudni, hogy ezt az írást sose fejezhetem be teljesen, mert annyiszor szereznek nekem még vidám pillanatokat :-)  

Köszönöm Carlo! 

Isten szeretheti a pici teremtéseket. Mi más oka lenne, hogy apró lényekbe az esendő, törékeny szerethetőség olyan koncentrátumát képes sűríteni, ami ép szinte ésszel felfoghatatlan. Csak nézem a csöppséget, aki olyan nyugodt, ártatlan, a világ csábításai számára még érintetlen, miközben sugárzik belőle a kíváncsi jóhiszeműség.

Időnként azon kapom magam, hogy pár távol töltött óra után töröm a fejem, mi lehet éppen abban a parányi kobakban, boldog-e, eszik-e rendesen és nem fenyegeti-e semmi veszély. Olyan pici, olyan törékeny, olyan védtelen, olyan hibátlan.

Hihetetlen, hogy a puszta létével formálja a körülötte lévő világot. Ideges ember jelenik meg mellette, akinek mosolyra húzódik a szája, félrebillenti a fejét és csak az orr gyors mozgására figyel. Megsimogatja a puhaságot, megnyugszik, megérinti a csöpp izmokat és egyszerre költözik belé nyugalom és aggódás. Telnek a percek, majd mintha álomból ébredne, elröpült egy óra, miközben a szőnyegen pöffeszkedő gombóc időről időre boldogan pattogó bolyhos teniszlabdává válik.

Nincs is szükség többre, csak nézni egy picit.

Eltűnnek a gondok, kisimulnak a ráncok, megnyugszik a kéz.

Nem csak Isten szereti a pici teremtéseket.