Vége egy viszonylag stresszes napnak, elhagyom az irodát.

Kilépek a hidegbe.

Fáradt vagyok, de az elfogyasztott kávéktól valahol mélyen a mellkasomban a szívem üti a tamtamot. Állok a metrón, egybeolvadok a tömeggel, bár közeledik a karácsony, de mosolynak nyoma sincs, fáradt arcok, fakó ruhák, néma közöny. El akarok intézni egy apróságot, kártya kell egy könyvtárba. Ódivatú, de a könyvek megnyugtatnak, a könyvtár csöndje mindig gyógyító nyugalom. Ahogy ülök az ügyintézővel szemben, kifújom a levegőt, megkönnyebbülök, legalább ma is történik valami pozitívum.

„Bocs, de nincs itt a lakcímkártyád.”

Csatt.

Nincs lakcímkártya, nincs könyvtárkártya.

Kilépek a hidegbe.

Pozitívum sztornó. Sebaj, van itt egy könyvesbolt, ahol el tudok használni pár utalványt. Betérek, fél óra válogatás után két Stephen King könyvvel a hónom alatt végigállom a még fél órás sort.

„Bocs, de ezt az utalványt december 1-től nem fogadhatjuk el.”

Újabb csatt. Visszarakom a könyveket, kp most épp nincs nálam, a kártyámon meg másra szánom a pénzt. 2-0 a szar napnak, és még nincs vége.

Kilépek a hidegbe.

Leballagok az aluljáróba, ahol jegyet akarok venni a villamosra. Egy hajléktalan odaugrik hozzám, „főnök, nincs egy kis apród”, rázom a fejem, még ez is. Ahogy fizetek az automatánál, látom, hogy a kezét dörzsöli.

Iszonyatos égés tölt el, belülről, gigantikus hullámokban. Mit képzelsz, te paraszt? Szar a napod, mert nincs könyvtárkártya és Stephen King? Mi a következő, nincs fahéj a latte macchiatón?

Van kesztyűd, van otthonod, bár kilépsz a hidegbe, de nem ott élsz. Rosszul érezted magad, mert potyára mentél egy órát, meg kétszer csattantál, ami csak csipcsupcsatt ahhoz képest, ahogy a melletted álló mindennap csattan.

Kitúrok a tárcámból egy kétszázast, odamegyek az emberhez és a kezébe adom.

„Köszönöm uram”

Még mindig szégyellem magam, amiért rossznak éreztem a napom. Egy picit jobb lett ugyan, de még mindig szégyellem magam.