Üres folyosón bolyongó, kopott fiatal lélek,

Keresi az útját, ki végett, miért légyen?

Fájdalom, könnyek és szorongás mögötte,

Ismeretlen, csendes vibrálás előtte.

Áll a folyosó végén valaki, valaki,

Akinek szemét innen nem olvashatja ki.

Áll a folyosó végén, kérdőn és némán,

Hősünk odaléphet-e, szalad ki száján. 

Én lennék ez, vajh én vagyok? Zavart,

Lázas állapot, az ifjú lélek, ki volt és mit adott,

Van bennem bátorság és erő, büszkeség,

Szemét emelheti-e rám e tündéri tünemény?

Elindulok, lépéseim konganak, jajj, elijeszteném?

De ahogy közeledem, mintha pázsitra lépnék, 

Lábam tappancs lesz és puha mancsok surrannak,

A tünemény elé érve hangtalanul tovaszállnak. 

Felemelem tekintetem, szemem issza szépségét,

Széles mosolyát, bársonyos arcát, pisze orrának élét,

Zavarom tűnőben, mert érzem, mikor szemembe nézel,

Nem csak engem, Te a világot szereted, benne vélem.