Minden generációnak adatik egy rocksztár, akinek tragikus halála megdöbbenti a rajongókat, felkorbácsolja az indulatokat, különös értelmet ad a dalszövegeknek, ezren millióféleképpen reagálnak, akár napról-napra változtatva véleményüket, az adott pillanatnak, érzéseknek megfelelően.

Élt és alkotott Kurt Cobain, Freddie Mercury, Elvis Presley, még folytathatnám a sort.  Az én generációmnak, és személyesen nekem is Chester az én Kurt Cobainem. Élt és alkotott.

Mielőtt lerónám kegyeletem, hacsak virtuálisan is, egy rövid, totálisan szubjektív megemlékezést írnék róla, az én szemüvegemen keresztül.

Emlékszem, 15 évesen egy discmannel a hónom alatt jártam suliba, amin a Hybrid Theory ment naphosszat. Megmutattam egy osztálytársamnak, aki rendes Osszián és Black Sabbath rajongóként felajánlotta, hogy megtérít. Megköszöntem, majd udvariasan benyomtam a Play gombot a Papercutnál.

Emlékszem, régen voltak olyan zenecsatornák, ahol sms-sel lehetett számot kérni. Naphosszat tudtam nézni, mikor lehet egy, max két sms-sel bekerülni, a 10-es csomagszavazathoz az én kis feltöltők5ártyás telefonom igencsak karcsú volt. Annál nagyobb boldogság volt, amikor elindult a Faint, vagy a Somewhere I belong, amihez először készült klip a Meteoráról. Én is akartam egy olyan kapucnis pulcsit, amiben a tömeg előtt őrjöng, szerencsére addigra levágatta a szőke tincseket, így akkor már csak a pulcsira vágytam.

Emlékszem, milyen izgalommal vettem meg a Live in Texas DVD-t, ami azóta is otthon van a polcon, és amikor befogadóképes közönség érkezett, milyen lendülettel mutogattam, "Nézd mit csinál ez a srác a színpadon, majd megdöglik, annyira belead mindent!".

Emlékszem, mennyire szerettem mindig is a Leave out all the rest-et. Sokan fanyalogtak, amikor kijött az album, de nekem ez lett a kedvenc számom. Na jó, a Given up azért kellett, ha éppen üvöltésre vágytam.

Emlékszem, amikor 2011-ben először láthattam őket élőben, az előtte lévő hetekben síkideg voltam, el ne törjem valamim, nehogy bármi közbejöjjön. Nem jött, így egy koktéllal a földön fekve végigszenvedett 30 Seconds to Mars után kezdetét vette az őrület, amire 9 évet vártam. Hihetetlen élmény volt, üvöltöttem, énekeltem, ugráltam, két kézzel a fejem felett álltam majdnem végig. Megérte.

Rá egy évre duplázás, Waiting for the end, két kézzel fej fölött, soha el nem feledhető érzés.

Az utána következő években nem állíthatom, hogy teljesen naprakész maradtam, sokszor úgy éreztem, az új számok nem az én világom. Persze amikor kijött a Final masquerade, rongyosra hallgattam, meg a Light that never comes-ot is, ami valamiért nagyon beletalált az akkori hangulatomba.

Két koncert után úgy voltam vele, úgyis jönnek még, a klasszikusokat már hallottam élőben, az újhullámos dolgok meg nem feltétlen nekem szólnak. Még le is justinbiebereztem az új albumot...

Így jött el a 2017-es Nova Rock, amikor nulla elvárással mentem a koncertre. És felcsendült a Leave out all the rest....Akkor jöttem rá, hogy csinálhatnak bármit, felőlem bendzsózhatnak szalmakalapban egy vödrön ülve, akkor is ők maradnak a LINKIN PARK. A zenekar, aminél többet senkit nem hallgattam.

Pár hétre rá jött a hír, Chester meghalt. Napok óta foglalkoztat, mi lehetett vele, hogy jutott idáig, mi lehet a családjával, a zenekarral.  Fura módon végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam ezt az embert énekelni.

Bármi is volt, nyomot hagytál a világon, és köszönöm!

Nyugodj békében, Chester!