Egy szép tavaszi napon úgy gondoltam, elugrok jegyet venni az Üllői útra. A félreértések elkerülése végett, futballmeccsre, bár nem hiszem, hogy az Üllő utat olvasva más jutna az ember eszébe. Nem siettem sehová, biciklire pattantam.
Kényelmesen átkerekeztem a járókelőket kerülgetve a Szabadság hídon, miközben eszembe jutott 2016 nyara, amikor az egész híd le volt zárva a villamosok és az autók elől. Piknikező társaságok, sétálgató családok, fotózó turisták, söröző-borozó fiatalok, futók-biciklizők-rollerezők-gördeszkások, korlátlan szabadság a hídon.
Az Üllői út felé kanyarodtam, Fradi-Vasasra akartam jegyet venni. A stadionhoz érve szép emlékek villantak be: az 1997-es Fradi – Newcastle, amikor 3-2-re vertük az angol sztárcsapatot, amit annak ellenére tomboltunk végig (én személy szerint 11 évesen), hogy a meccs előtt némi könnygázzal alapozták meg a hangulatunkat, de ez akkor kit érdekelt! 2002, amikor a pályára szaladva ünnepeltük a bajnoki címet, épp a Vasas ellen, 2010, amikor Lipcsei Peti búcsúmeccsére jöttem.
Szép az új stadion, nem önt el bokáig a vizelet, mint az előzőben, de még nincs lelke. Az előző stadion falai annyi örömöt és bánatot láttak, a pályán minden fűszál mesélni tudott volna, milyen remek játékosok érintették lábukkal, nem is beszélve a lelátókról, ahol generációk nőttek fel és öregedtek meg. Teljes szívemből remélem, az új stadion is méltó lesz a régihez, de ehhez évtizedek munkája kell, és olyan csapatok, akik tudják, mi a Fradi-szív, és ki is teszik a pályára!
Továbbhaladtam a Népliget szélén a Városliget felé, miközben a távolban felrémlett az a bulihely, ami most fogalmam nincs, milyen néven funkcionál, nekem örökre E-Klub marad. A chippendale show-val beharangozott buli, ahová lementünk vagy tucatnyian srácok, mert ugye, "vetkőző srácokra mozdulnak a nők, ott aztán lesz lehetőség csajozni". Aha. Ezt a logikát nem csak mi követtük, hanem vagy ezer másik fiú is, miközben nőket elvétve se lehetett találni, nyilván sejtették, milyen csorda várná őket. A vége az lett, hogy vetkőző fiúkat néztünk, és még fizettünk is érte. Ahogy Ford Fairlane mondaná, olyan volt, mint sajtreszelővel rejszolni: kicsit szórakoztató, de alapvetően fájdalmas.
A buli, ahová 17 évesen akartunk bejutni, ezért mindenki szorgosan memorizálta az elfogyasztott hubik után, hogy ha kérdeznek, eggyel többet kell mondani. Haveromban ez annyira megragadt, hogy amikor kérdezte a maci, mikor született, 86 helyett 87-et vágott rá. Így lett neki séta, nekünk meg jó haverok módjára az akkor még nagyon menő e-pont, ahonnan képeket küldtünk a mail címére, ha hazaér, legyen minek fogadnia.
Egyszer csak felbukkant előttem az Aréna. Még emlékszem, amikor BS-ként funkcionált, és Xénia láz záróbulin csápoltam, talán 9 éves ha lehettem. A régi karácsonyi vásárok, amiknek emléke fennmaradt, még a tűz sem porlaszthatta el.
Az új Aréna, ahol a Rammstein koncert alatt a tűz új értelmet nyert, még a színpadtól negyven méterre is. A Green Day fergeteges bulijai, amelyeken mindig felhívtak a színpadra egy szerencsést, aki ha el tudott pengetni pár akkordot, Billy Joe gitárjával távozhatott. És persze a hokivébé, a legnagyobb örömünnep, ahol 10 ezer ember lélegzett és küzdött együtt a fiúkkal, és felcsendült Ganxsta örökbecsű nótája, a Botokat a jégre!
A Városligetben kicsit elbóklásztam, így amikor elhaladtam a Petőfi csarnok egykori helye mellett, ami nekem már csak Pecsa marad, bevillant az a 2006-os Deftones koncert, amikor a szervezők jó ötletnek gondolták, hogy a legrekkenőbb nyári hőségben beltéren rendezzék meg Chino Moreno-ék zúzását. A Deftones nem egyszerű zenét játszik, a közönségen végigfuttatva szemem számos kopasz-nagyszakállú-tetovált figurát láttam, ami akkoriban még nem volt annyira megszokott, mint manapság. Tisztán emlékszem, hogy a koncert kezdete után két perccel alig lehetett levegőt kapni, és a zsebemben lévő doboz cigaretta a fellépés végére nedves dohánycafatokká alakult át. A narancssárga dobozból semmi nem maradt, az izzadság feloldotta. A zsebemben!
A koncert után barátommal az Oktogon felé vettük az irányt, betérve a non-stopba, hogy gyakorlatilag 4 másodperc alatt kidobjanak, mivel félmeztelenül nem lehet sört és vizet venni ( a pólónk az övbe fűzve száradt, olyan büdös volt, mint egy középkori latrina, jobb ötletnek tűnt nem bolygatni...).
Az Oktogon után a Liszt Ferenc tér felé eszembe jutott, amikor barátaimmal betértünk a Hooter's-be, nem titkoltan nyálcsorgatási céllal, ám balszerencsénkre a mellettünk lévő asztalhoz leült Kiss Gergő. Onnantól kezdve esélyünk nem volt, minden hölgy figyelme Gergőre irányult.
Hiába, ebben az országban nem lehetsz nagyobb macsó egy vízilabdázónál, pláne nem egy háromszoros olimpiai bajnoknál. Sebaj, a vízilabdázók már annyi örömet okoztak nekünk, ha kellett volna, magam viszem ki a hamburgerét, bár nincs olyan távolság, ahonnan a pincérhölgyekéhez hasonlatos vizuális élményt tudnék nyújtani.
Gondolatmenetemben idáig érve zöldre váltott a lámpa, felültem biciklim nyergébe,tekertem kettőt és elfordultam az Andrássy út irányába, hogy új emlékek után nézzek.
Talán van ott még, ahonnan ez jött.
