Pár éve egy Westend-padon töltött fél óra döbbentett rá, milyen szórakoztató tud lenni, ha semmi mást nem csinál az ember az előtte elhaladó tömeg alapos szemügyre vételezésén kívül. Mindenki szerepet játszik, vagy a betölteni vágyott, vagy a már betöltött státusznak megfelelő keretek között mozogva.
A legjobb lehetőség ennek szemlézésére mindig ahhoz a jeles alkalomhoz kötődik, amikor a középiskolai tanulmányok vége felé járó fiatalok búcsút intenek a tesióráknak, azaz a ballagás mámoros napja.
Ilyenkor előkerülnek az évente egyszer hordott lila, vagy jobb esetben sötétzöld műszálas öltönyök; a miniszoknyák, amiket bőszen húzogatnak lefelé minden lépésnél az ifjú hölgyek, hiszen 4 milliméternél több garantáltan nem kell hozzá, hogy előkerüljön a bugyi; két számmal kisebb, korábbi ballagási öltönyök, ami sajnos keveseknek áll jól a plusz 40 kiló után; Közép-Kelet-Európa összes ékszerének háromnegyede; a lázadó fiatalok legszakadtabb farmerei. Az események szerves részei a sminkkatasztrófák, bőrkabátok, ritkán hordott makkos cipők, imbolygó magassarkú topánok, túlzásba vitt hajzselék, „Ballagásodra” feliratú vásári héliumos lufik és ormótlan csokrok, stb., és a fentiek minden lehetséges kombinációja.
Az idei év stílusbajnokai Újpesten emelték a ballagási hangulatot.
Az említett nap délelőttjén fel találtam szállni a 196-os buszra, ahol egy kisebb családra lettem figyelmes, apa-lány-fiú kombinációban. A fiú két számmal nagyobb öltönyben próbált feszíteni, de ebben megakadályozta izomtól nem szennyezett testalkata. Ettől függetlenül, mivel ilyenkor villogni kell, egy bőrszalagra rögzített eredeti tigriskarom-utánzat lógott a nyakában, szigorúan az ingen kívül.
Az ifjú hölgy sem akart lemaradni, méretes idomtalan sonkákon miniszoknya és puffadt arcán 4 kiló smink, távolról szinte hasonlított egy ronda nőre. Magassarkúján Bambi első lépésinek stabilitását idézte meg, két kézzel kapaszkodva minden buszhoz tartozó tárgyba. Apró problémát jelentett, hogy minden ajándékot ő vitt, a csokrok viseltesen kandikáltak ki ormótlan táskájából.
Ahogy megérkeztem szemem sétáltatásával a faterhoz, mindenre fény derült, a stílusérzék forrása teljes valójában, mind a 170 centijével előttem magasodott. Az öreg meg akarta mutatni, ki a kerület fontos embere, ezért a fekete zakóhoz felvett egy barna, műbőr, tépőzáras cipőt, a zakó alá piros-szürke csíkos,1982-ből hátra maradt inget, rikító pöttyös nyakkendőt, vastag Atmani napszemüveget, valamint belőtte a menő frizurák legmenőbbjét, a sportosan zsíros kócot, hátul szigorúan egy tincset meghagyva, ami leért a zakója közepéig.
Ha ez nem lett volna elég, a fontos emberek elmaradhatatlan kelléke fityegett a fülén: telefonhoz csatlakoztatható USB mikrofon. Ezt mondjuk nem teljesen értettem, miért nélkülözhetetlen a buszon, vagy éppen a ballagáson, de én nem vagyok VIP, így nem is kerestem az értelmét számomra elérhetetlen szellemi mélységekben.
Annyira komolyan vette magát és olyan peckesen állt a 196-os buszon, hogy szinte láttam magam előtt, amint besétál lányával oldalán szeretett rokonuk ballagására, kedélyesen köszön ismerőseinek és az elébe szaladó tanároknak kezet nyújt, igazi úriemberként hellyel kínálja a hölgyeket és lesegíti a kardigánjukat.
Idáig juthattam a gondolatmenetben, amikor az úriember egy könyökössel jelezte a trónörökösnek, leszállnak, majd a lánya által átnyújtott táskát hanyag eleganciával megkerülve leugrott a buszról.
Hiába no, fontos ember.
