Isten szeretheti a pici teremtéseket. Mi más oka lenne, hogy apró lényekbe az esendő, törékeny szerethetőség olyan koncentrátumát képes sűríteni, ami ép szinte ésszel felfoghatatlan. Csak nézem a csöppséget, aki olyan nyugodt, ártatlan, a világ csábításai számára még érintetlen, miközben sugárzik belőle a kíváncsi jóhiszeműség.

Időnként azon kapom magam, hogy pár távol töltött óra után töröm a fejem, mi lehet éppen abban a parányi kobakban, boldog-e, eszik-e rendesen és nem fenyegeti-e semmi veszély. Olyan pici, olyan törékeny, olyan védtelen, olyan hibátlan.

Hihetetlen, hogy a puszta létével formálja a körülötte lévő világot. Ideges ember jelenik meg mellette, akinek mosolyra húzódik a szája, félrebillenti a fejét és csak az orr gyors mozgására figyel. Megsimogatja a puhaságot, megnyugszik, megérinti a csöpp izmokat és egyszerre költözik belé nyugalom és aggódás. Telnek a percek, majd mintha álomból ébredne, elröpült egy óra, miközben a szőnyegen pöffeszkedő gombóc időről időre boldogan pattogó bolyhos teniszlabdává válik.

Nincs is szükség többre, csak nézni egy picit.

Eltűnnek a gondok, kisimulnak a ráncok, megnyugszik a kéz.

Nem csak Isten szereti a pici teremtéseket.