Budapest.

Nyolc betű, még mozaikszó is lehetne:

Bolondos

Utánozhatatlan

Decens

Addiktív

Pörgős

Elmélyült

Stílusos

Természetes

Akár egy olyan személyiség, akivel szívesen töltenénk az időnket. Idős, ugyanakkor fiatal, számos történetet tudna elmesélni, mégis kíváncsian várja, mivel tudjuk mi meglepni.
Rövid gondolatok, szép emlékek, rossz és jó döntések, izgalom, bevillanó pillanatok, szerelmes csók az akkor igazinak gondolt hölggyel, biciklis száguldás, miközben a szembesütő nap elvakít az Astorián és csak bízni tudok benne, hogy nem végzem az egyik busz alatt… nehéz kiragadni egyet is, ezért inkább több rövid momentumot emelek ki.
Életem első pár évét, amire emlékszem, a Wesselényi utcában éltem le. Nagyon élveztem, hogy volt egy galériánk, aminek a lépcsője alatt igazi kis kuckót alakíthattam ki, ami az én váram volt. Azóta is, lassan már harminchoz közeledve is visszavágyok néha abba a lakásba. Egyszer talán valóra válik az álmom.
A gangon, egy emelettel alattunk lakott egy velem egyidős kislány, aki, ha az akkori körülmények között lehet ilyet mondani, életem első barátnője volt. Egyszer láttam a tévében egy olyan filmet, ahol a bácsi a nénire feküdt, és nagyon boldogok voltak. Mint minden gyerek, kíváncsi voltam, mi lehet a titok, ezért meggyőztem a „barátnőmet”, hogy csináljuk mi is ezt. Persze ruhában, feküdtünk egymáson egy bő 10 percig a kanapén, majd felkeltünk, mertnem értettük, mi ebben a pláne, és néztünk egymásra nagy szemekkel, hogy ez milyen idióta dolog, és a felnőtteknek elmentek otthonról.
Később kiköltöztünk Érdre, ahonnan 14 éves koromban kezdtem újra Pestre járni. Az első iskolai napomon az Etele téren őrült módon futottam a hetes busz után, ami épp előttem ment el, majd az idegességtől remegve vártam a következőt, ami kb. 180 másodperc múlva elindult. Amikor ezt elmeséltem az új osztálytársaknak, a reakció mindenki részéről egy egyszerű „Magadnál vagy? Úgyis jön a következő” volt. Vidéki srác, újra Pesten.
A Feneketlen tóhoz olyan emlékek kötnek, amik jó 10 évre eldöntötték, hogy én bizony ne menjek oda. A Margit gimnáziumba jártam, ahonnan tesiórákon sokszor a tó köré mentünk futni. Mint minden dundi kamasz, minden lépésnél a poklok poklát éltem át, és azt kívántam, bár szakadna be alattam a járda, akkor legalább pihenhetek picit. Később, a traumatikus élmények halványulásával csökkent a tenyérizzadás is, amikor elmentem mellette, és 10-12 évvel később már felfedeztem, hogy akár egy randevú is elképzelhető korábbi szenvedéseim helyszínén.
Ha már randi, Budapest végtelen lehetőségeket rejt. A romkocsmák, a bájos eldugott terek, a Margitsziget, vagy akár a Nagycirkusz segíthet bennünket, fiatal urakat a hölgyek meghódításában. Egy jól megválasztott helyszín egy finom pohár vörösborral utánozhatatlan hangulatot teremt, a Vár déli részén található egy olyan kiszögellés, ahonnan rálátunk majd a teljes városra, és akár órákat eltölthet az ember A Hölggyel, miközben a minket kerülgető turisták csupán elmosódott, vigyorgó árnyak.
Az egyetem alatt aztán az ember felfedezi a szolid árfekvésű, ellenben annál hatékonyabban működő hangulatjavító üzemeket, ahol a bulik előtt egy okos „kávertet és sóópront” kombináció után, a családi ezüst elherdálása nélkül kerülünk a sérthetetlenség mámorító hangulatába. A legtöbb esetben nem is nevezzük nevén az intézményt, hiszen mint jó barátot, már becenevén emlegetjük, így lép színre a Havas, a Dömi, a Tetthely, a Kicsi (ő mondjuk tényleg Kicsi), és mindenki nagy kedvence, a Boráros téri aluljáró exkluzív klubja, ahol Klári néni olyan stílusban szolgál ki, mintha lenyelt volna egy kocsist. Sebaj, a rendesen fizető vendégeihez végtelenül lojális, le is szólja a Zámbó Jimmy örökzöldeket üvöltő bandát, hogy”Ne zavarjátok már az egyetlen normális vendégemet, ti ….”. A banda kisebbre termett, 140 kilós hurkái ekkor megtalálják benned az este nemezisét, utána már csak bátorság és kitartás kérdése, ki mersz-e bújni Klári néni aszott, sörben áztatott védőszárnyai alól.
Következhetnek a munkával töltött hétköznapok, és felfedezem Budapest azon oldalát, amelyet korábban is ismertem, de a hangsúly eltolódásával most ezt az oldalt preferálom. A Mányoki úti uszoda, ahol nyugalomban készülök a Balaton meghódítására, a sörözések csökkenése mentén növekedő biciklis közlekedés, amely minden 10 méteren új kihívást nyújt, akár egy hirtelen felbukkanó turista, közlekedési lámpa vagy híd formájában: ha csúszik az aszfalt és a fékezés csak csúsztatja a kereket, meglepően könnyen meg lehet ízlelni a Szabadság-híd zöldjét. A spenót mindenesetre ugyanolyan zöld, de finomabb.
A Hadik kávéház reggelije, ahol a páros bécsi mellé adott torma jobban megsirat, mint a Pál utcai fiúk. A Kazinczy utca forgataga, ahol néha úgy érzem, mintha Amszterdamban járnék, de tudom, hogy ez jobb. A romkocsmák, ahova az érkező külföldi cimborák úgy lépnek be, hogy biztos lehetek benne, hogy élvezni fogják az estét. Kis országunk raklapnyi celebje közül valamelyik, mivel a híresség/100 fő arány nálunk kiemelkedően magas, ezért amikor a Király utcán sétálok, elhangozhat az a zseniális mondat, hogy „Te az nem a Fluor Tomi? Hülye vagy, ő a Csobot Adél”.
A margitszigeti futópálya, ahol első alkalommal megelőzött egy poncsós fűszagú hippi, a gyönyörű Hajós uszoda, ahol magamba szívhatom évtizedek dicsőségét. Rendkívül érdekesnek tartom, hogy bár tengerpartunk nincs, de mennyire a vérünkben van a víz, a vízilabdától kezdve az úszáson át a Balatonig, vízre termett a magyar!
A sportoknál maradva, az Arénában rendezett hoki világbajnokság, ahol a magyar mezes szurkolók már a meccs előtt két órával a piros metró kijáratánál énekelnek, boldogan és izgatottan várva az aktuális ellenfelet. Később, a pálya mellett kilencezer magyar drukker hajszolja a győzelembe a válogatottat, amelynek minden tagja rászolgál arra a mámorító érzésre, hogy a hazáját képviselheti és a jégen állva hallgathatja Kölcsey gyönyörű sorait.
Az esti partik elengedhetetlen kellékei, a regeneráló török, görög, pizzás vagy lángosos büfék, ahol a hölgyek hódítására tett kísérletek után megmutatom, hogy annyi hagymát meg bírok enni, mint Jászkarajenő egy hét alatt, és másnap az újbudai vízmű munkatársai miatt édesanyám bőszen csuklik. A körúton üzemelő, „sose zárunk be és egy jóéjt sörre bármikor jó vagy nálunk”kocsmák. Hajjaj…
Másnap kiülök a Gellérthegyre, ahol egy gyönyörű város látképével szemben olvasok, vagy fotózom a látványt. Egy gondom van mindig: nincs az a fotó, ami visszaadná a hangulatot…
És hogy mit tervezek a jövőben? Nemsokára itt a 30, úgyhogy bele kell húznom, ha ennek a lélegző csodának minél több porcikáját meg akarom ismerni. De van más, amivel beérem:
Megtalálni azt az őrült, szeszélyes, minél bonyolultabb nŐt, aki szerénységem mellett élné le életét, életet adva utódunknak.
Aki remélhetőleg galériás lakásunkban kialakítja a kuckóját, a megfelelő időben győzi meg a megfelelő lányt, hogy feküdjenek egymásra, nem izgul a hetes busz miatt, körbe bírja futni a Feneketlen-tavat, megtalálja a Vár legszebb kiszögellését, megismeri Klári nénit (ő még biztos ott lesz), biciklizik, úszik és fut, megismerve a város sportos oldalát, kiszurkolja a hokiválogatottnak a hőn áhított sikert, majd a partiról hazatérve csak annyit mond, „Fater, olyan lángost ettem, hogy könyvet kéne írni róla”.
Vagy nem.
A saját útját választja, és máshogy fedezi fel.
De budapestiként.

Belépek a gyárba, beszippantom az olvadó hús szagát, majd azzal a lendülettel az öltöző felé veszem az irányt. Laboratóriumi dolgozókra emlékeztető alakok sétálnak el mellettem, apró különbség a róluk lógó cafatok és ruhára tapadó vér látványa. Az öltözőben ugyanazok a reménytelen tekintettel ülő, beesett arcok, amelyekről le tudom olvasni, hogy már leszámoltak azzal, hogy valaha máshova is eljussanak az életben és tökéletesen, szinte apatikusan megbékélve várják azt a pillanatot, amikor már csak a kezükben lévő italra kell összpontosítani. Kinyitom a szekrényem ajtaját, leveszem a kabátom és a nadrágom, majd magamra öltöm a hófehér kezeslábast. Sóhajtok egyet, belebújok a kitaposott acélbetétes bakancsba, majd elindulok a részlegem felé.
Gyártósorok mellett haladok el, ahol lélektelen droidként pakolják az árut a szalagról a csomagolóra, a csomagolóról a raklapra, a raklapról a konténerbe a tonnányi macskaeledelt. Rám se néznek, amikor elmegyek mellettük, valószínűleg lengyelek és éppen az otthon maradt szeretteikre gondolnak, és talán arra, hogy az itt megkeresett pénzből jobb életet tudnak biztosítani gyermekeiknek.
Belépek a részlegemre, a feldolgozóba. Tonnás raklapokon érkezik a fagyott marhatüdő, máj, és még talán a Jóisten se tudja, micsoda, amit egy 80 centis baltával választok szét, hogy szalagra dobhassam. A szalag elviszi a darálóba, ahonnan a fagyott darabok óriási masszává összeállva folytatják útjukat. Nem tudom, mi a következő lépés a folyamatban, nem is érdekel. Szótlanul pakolom fel az anyagot a szalagra, beszélgetni amúgy sem tudnék, a daráló hangja mindent elnyom. Ha mégse lenne a zaj, a világ minden részéről összesereglett vendégmunkásokkal úgyse tudnék értelmesen kommunikálni, így az időnként egymásnak küldött félmosoly jelenti itt az emberi kapcsolatokat. Van egy koma, aki minden szalagra dobott húsdarab után ugyanarra a helyre ül vissza, ugyanolyan pozícióban, ugyanolyan meredten bámul egy pontot. 8 órán keresztül.
Időnként megszakítja a munkát egy-egy szünet, kávé, vagy a műszak felénél egy rövid étkezés, de ettől csak még magányosabbnak érzem magam. Szomorú emberek között ritkán ragyog fel az öröm napsugara, és a kantinban megkeseredett, szomorú emberek ülnek.
Megcsinálom a munkám, bár a végét sosem látom, a hús jön, a szalag viszi, a daráló aprítja, és végül valaki becsomagolja. Hova kerül, ki tudja. Csapkodom a fagyott húst, már beállt a mozdulat, ha fáj is a kezem, nem érdekel. Arcomba fröccsen az olvadó húsról a vér, letörlöm, és örülök, hogy nem a számba került. A szagok már régen nem zavarnak: első alkalommal, a munkalehetőség varázsától fűtve, szinte berobbantam a részlegre! Aztán szinte azonnal hányingerem lett, napokig rosszul voltam és alig volt étvágyam. Most már akár a baltával a kezemben is bedobnék egy szendvicset, az ember mindenhez hozzá tud szokni.
Amikor vége, visszamegyek az öltözőbe. Reménytelen, fáradt arcok, csak máshogy hívják őket, de a történetük sok ponton egyezik. Most állnak neki annak, amit én befejeztem. Nem beszélünk, kézfogás és indulok haza. A kocsiban, hiába mostam meg háromszor, a kezemen érzem még a feldolgozó szagát. Nem zavar, de orrot egy darabig nem piszkálok, és egy darabig nem fogok udvarolni, az biztos. Talán három nap, és elmúlik.
Hazaérve minden vágyam egy sör, és bambán bámulni a tévét. Nem akarok olvasni, nem akarok beszélgetni, nem akarok embereket magam körül. Elszívok egy cigit, megiszom még egy sört és lefekszem. Másnap új kör.
A telefon csörgésére ébredek. Először nem akarom elhinni, amit hallok. Az éjszakai takarító brigád egy tagja megbotlott, és bezuhant a darálóba. A gép automata, és beindult. Többet nem is akarok tudni, leteszem a telefont, azzal a tudattal, hogy hívnak, ha újranyitják a gyárat.
Ha…
Három nap múlva csörög a telefon. Ismét elindul a termelés, sikerült a szerencsétlenül járt kolléga minden földi maradványát eltüntetni. Nem akarok gondolkodni, nem akarom a családja helyébe képzelni magam, nem akarom tudni, mit érezhetett utolsó másodperceiben. Boldog tudatlanság, az egyetlen, amire vágyhatok.
Belépek a gyárba, beszippantom az olvadó hús szagát, majd azzal a lendülettel az öltöző felé veszem az irányt.a