Belépek a gyárba, beszippantom az olvadó hús szagát, majd azzal a lendülettel az öltöző felé veszem az irányt. Laboratóriumi dolgozókra emlékeztető alakok sétálnak el mellettem, apró különbség a róluk lógó cafatok és ruhára tapadó vér látványa. Az öltözőben ugyanazok a reménytelen tekintettel ülő, beesett arcok, amelyekről le tudom olvasni, hogy már leszámoltak azzal, hogy valaha máshova is eljussanak az életben és tökéletesen, szinte apatikusan megbékélve várják azt a pillanatot, amikor már csak a kezükben lévő italra kell összpontosítani. Kinyitom a szekrényem ajtaját, leveszem a kabátom és a nadrágom, majd magamra öltöm a hófehér kezeslábast. Sóhajtok egyet, belebújok a kitaposott acélbetétes bakancsba, majd elindulok a részlegem felé.
Gyártósorok mellett haladok el, ahol lélektelen droidként pakolják az árut a szalagról a csomagolóra, a csomagolóról a raklapra, a raklapról a konténerbe a tonnányi macskaeledelt. Rám se néznek, amikor elmegyek mellettük, valószínűleg lengyelek és éppen az otthon maradt szeretteikre gondolnak, és talán arra, hogy az itt megkeresett pénzből jobb életet tudnak biztosítani gyermekeiknek.
Belépek a részlegemre, a feldolgozóba. Tonnás raklapokon érkezik a fagyott marhatüdő, máj, és még talán a Jóisten se tudja, micsoda, amit egy 80 centis baltával választok szét, hogy szalagra dobhassam. A szalag elviszi a darálóba, ahonnan a fagyott darabok óriási masszává összeállva folytatják útjukat. Nem tudom, mi a következő lépés a folyamatban, nem is érdekel. Szótlanul pakolom fel az anyagot a szalagra, beszélgetni amúgy sem tudnék, a daráló hangja mindent elnyom. Ha mégse lenne a zaj, a világ minden részéről összesereglett vendégmunkásokkal úgyse tudnék értelmesen kommunikálni, így az időnként egymásnak küldött félmosoly jelenti itt az emberi kapcsolatokat. Van egy koma, aki minden szalagra dobott húsdarab után ugyanarra a helyre ül vissza, ugyanolyan pozícióban, ugyanolyan meredten bámul egy pontot. 8 órán keresztül.
Időnként megszakítja a munkát egy-egy szünet, kávé, vagy a műszak felénél egy rövid étkezés, de ettől csak még magányosabbnak érzem magam. Szomorú emberek között ritkán ragyog fel az öröm napsugara, és a kantinban megkeseredett, szomorú emberek ülnek.
Megcsinálom a munkám, bár a végét sosem látom, a hús jön, a szalag viszi, a daráló aprítja, és végül valaki becsomagolja. Hova kerül, ki tudja. Csapkodom a fagyott húst, már beállt a mozdulat, ha fáj is a kezem, nem érdekel. Arcomba fröccsen az olvadó húsról a vér, letörlöm, és örülök, hogy nem a számba került. A szagok már régen nem zavarnak: első alkalommal, a munkalehetőség varázsától fűtve, szinte berobbantam a részlegre! Aztán szinte azonnal hányingerem lett, napokig rosszul voltam és alig volt étvágyam. Most már akár a baltával a kezemben is bedobnék egy szendvicset, az ember mindenhez hozzá tud szokni.
Amikor vége, visszamegyek az öltözőbe. Reménytelen, fáradt arcok, csak máshogy hívják őket, de a történetük sok ponton egyezik. Most állnak neki annak, amit én befejeztem. Nem beszélünk, kézfogás és indulok haza. A kocsiban, hiába mostam meg háromszor, a kezemen érzem még a feldolgozó szagát. Nem zavar, de orrot egy darabig nem piszkálok, és egy darabig nem fogok udvarolni, az biztos. Talán három nap, és elmúlik.
Hazaérve minden vágyam egy sör, és bambán bámulni a tévét. Nem akarok olvasni, nem akarok beszélgetni, nem akarok embereket magam körül. Elszívok egy cigit, megiszom még egy sört és lefekszem. Másnap új kör.
A telefon csörgésére ébredek. Először nem akarom elhinni, amit hallok. Az éjszakai takarító brigád egy tagja megbotlott, és bezuhant a darálóba. A gép automata, és beindult. Többet nem is akarok tudni, leteszem a telefont, azzal a tudattal, hogy hívnak, ha újranyitják a gyárat.
Ha…
Három nap múlva csörög a telefon. Ismét elindul a termelés, sikerült a szerencsétlenül járt kolléga minden földi maradványát eltüntetni. Nem akarok gondolkodni, nem akarom a családja helyébe képzelni magam, nem akarom tudni, mit érezhetett utolsó másodperceiben. Boldog tudatlanság, az egyetlen, amire vágyhatok.
Belépek a gyárba, beszippantom az olvadó hús szagát, majd azzal a lendülettel az öltöző felé veszem az irányt.a